Bár ezerszer megfogadtam, hogy nem fogok róla írni többé, és ezerszer jutottam arra a konklúzióra, hogy valóban jobb is így, nincs is miről írni, és nem is akarom keverni a langyos kapcsolati végterméket, amiben élünk, de most mégis muszáj. Akarom. Kell.
Sorsdöntő vitán vagyunk túl, amiből egyrészt kiderült, hogy én vagyok a kegyetlenebb, és 3× olyan mocskos szám van, mint hittem magamról, mert olyan lazán és könnyedén köpöm felé a trágárságokat, mint még soha, másrészt a sértettsége és a hisztije alól előtűnt valami új. Egy olyan szelete a jellemének, ami bár nem ismeretlen számomra, mégis újra és újra megdöbbent napvilágra kerülésével. Részben azért mert ő maga is próbálja takargatni, kitartóan, továbbá azért is mert a sebezhetőség olyan elemi erővel tör belőle felszínre ilyenkor, hogy azonnal abbahagyja bennem az ordítást a hang, és nem is tudok tovább káromkodni. Sérülékeny és finom részek válnak láthatóvá az egyre vékonyodó egoizmuspáncél alatt, és ezek a részek élőbben lüktetnek, mint bármi más, amit valaha is ismertem belőle, legszívesebben puhán rájuk tenném az ujjaim, hogy nincs baj, nyugodj. De nem tehetem. Nem akarom azzal még inkább megsérteni a hiúságát, hogy ki is mutatom, hogy észrevettem a gondosan rejtegetett mélységet benne. Ha ő kemény embernek akarja mutatni magát, meghagyom ezen hitében. Én már nem a kemény embert látom benne. Valami mást.
Talán pont ez a változás ingatta meg a rajongásom, és taszított 2 hónapnyi összevisszaságba, amíg abban sem voltam biztos akarom-e még látni, érzek-e még egyáltalán bármit. Persze erre még rálapátoltak az új ingerek, amiket bizony azóta is a fejemhez kapok minden összerezzenés alkalmával, márpedig ezeknek (akár tetszik neki, akár nem) akkor is van létjogosultságuk. Igenis sokkal nehezebb kötődni valakihez, aki a való életben konkrétan nincs jelen, nem is létezik, úgy, ha közben tele a való életem eseményekkel, emberekkel, feladatokkal, és minden este csak agyhalottan zuhanok msn elé, hogy 3 mondat beszélgetés után elaludjak a virtuális karjaiban, amivel még virtuálisan se ölel, inkább csak az öklével veri a monitort, hogy hééé, kelj már fel, el se köszöntél. Igenis jelen kellett volna lennie, jelen kéne lennie most, át kéne ölelnie. Mindegy. Nem dacolok se magammal, se vele.
A vita során, illetve közvetlenül azután vált tökéletesen 100%osan egyértelművé a dolog. Tényleg minden megváltozott. Nem vagyunk már rajongva birtoklásra vágyók, nem vagyunk már félénken tétovázó 17 évesek, nem vagyunk senkik. Itt állunk ketten, két egymástól teljesen független ember, és elmehetnénk bármerre. Akár ketten kétfelé is. A megszokás miatt biztos fájna, eleinte, aztán egyre enyhülne, és végül elmúlna az egész.
Na és itt jön a dolog sorsdöntősége. A vita után ugyanis arra jutottam, hogy nem akarok sehova se menni. Megint nem. Még mindig nem. Most sem. Nem vagyok szerelmes, nem kötődök annyira, nincs semmi. De akarok a közelében lenni, nem muszájból, nem belső kényszerből, hanem azért mert még racionálisan végiggondolva látok ebben az egészben potenciált. Nem kell, hogy legyen ebből bármi, csak maradjunk még kicsit így. Közel. Nem azért, mert még mindig vonz szexuálisan (bár persze így van), nem is azért mert még mindig ő az egyetlen ember, aki annyira fel tud hergelni, hogy azt érezzem szívrohamot és agyvérzést kapok egyszerre, és még csak nem is azért mert a viták neki is rosszul esnek. Szimplán azért, mert ő az, akinek a közelsége kiteljesíti a világom. Semmi többet nem nyújt, csak egyszerűen ő a hiányzó körcikk, ami nélkül olyan lenne minden, mint a torta, amit csak félig ettek meg a részeg punkok. Én pedig józan világban akarok élni.
Sorsdöntő vitán vagyunk túl, amiből egyrészt kiderült, hogy én vagyok a kegyetlenebb, és 3× olyan mocskos szám van, mint hittem magamról, mert olyan lazán és könnyedén köpöm felé a trágárságokat, mint még soha, másrészt a sértettsége és a hisztije alól előtűnt valami új. Egy olyan szelete a jellemének, ami bár nem ismeretlen számomra, mégis újra és újra megdöbbent napvilágra kerülésével. Részben azért mert ő maga is próbálja takargatni, kitartóan, továbbá azért is mert a sebezhetőség olyan elemi erővel tör belőle felszínre ilyenkor, hogy azonnal abbahagyja bennem az ordítást a hang, és nem is tudok tovább káromkodni. Sérülékeny és finom részek válnak láthatóvá az egyre vékonyodó egoizmuspáncél alatt, és ezek a részek élőbben lüktetnek, mint bármi más, amit valaha is ismertem belőle, legszívesebben puhán rájuk tenném az ujjaim, hogy nincs baj, nyugodj. De nem tehetem. Nem akarom azzal még inkább megsérteni a hiúságát, hogy ki is mutatom, hogy észrevettem a gondosan rejtegetett mélységet benne. Ha ő kemény embernek akarja mutatni magát, meghagyom ezen hitében. Én már nem a kemény embert látom benne. Valami mást.
Talán pont ez a változás ingatta meg a rajongásom, és taszított 2 hónapnyi összevisszaságba, amíg abban sem voltam biztos akarom-e még látni, érzek-e még egyáltalán bármit. Persze erre még rálapátoltak az új ingerek, amiket bizony azóta is a fejemhez kapok minden összerezzenés alkalmával, márpedig ezeknek (akár tetszik neki, akár nem) akkor is van létjogosultságuk. Igenis sokkal nehezebb kötődni valakihez, aki a való életben konkrétan nincs jelen, nem is létezik, úgy, ha közben tele a való életem eseményekkel, emberekkel, feladatokkal, és minden este csak agyhalottan zuhanok msn elé, hogy 3 mondat beszélgetés után elaludjak a virtuális karjaiban, amivel még virtuálisan se ölel, inkább csak az öklével veri a monitort, hogy hééé, kelj már fel, el se köszöntél. Igenis jelen kellett volna lennie, jelen kéne lennie most, át kéne ölelnie. Mindegy. Nem dacolok se magammal, se vele.
A vita során, illetve közvetlenül azután vált tökéletesen 100%osan egyértelművé a dolog. Tényleg minden megváltozott. Nem vagyunk már rajongva birtoklásra vágyók, nem vagyunk már félénken tétovázó 17 évesek, nem vagyunk senkik. Itt állunk ketten, két egymástól teljesen független ember, és elmehetnénk bármerre. Akár ketten kétfelé is. A megszokás miatt biztos fájna, eleinte, aztán egyre enyhülne, és végül elmúlna az egész.
Na és itt jön a dolog sorsdöntősége. A vita után ugyanis arra jutottam, hogy nem akarok sehova se menni. Megint nem. Még mindig nem. Most sem. Nem vagyok szerelmes, nem kötődök annyira, nincs semmi. De akarok a közelében lenni, nem muszájból, nem belső kényszerből, hanem azért mert még racionálisan végiggondolva látok ebben az egészben potenciált. Nem kell, hogy legyen ebből bármi, csak maradjunk még kicsit így. Közel. Nem azért, mert még mindig vonz szexuálisan (bár persze így van), nem is azért mert még mindig ő az egyetlen ember, aki annyira fel tud hergelni, hogy azt érezzem szívrohamot és agyvérzést kapok egyszerre, és még csak nem is azért mert a viták neki is rosszul esnek. Szimplán azért, mert ő az, akinek a közelsége kiteljesíti a világom. Semmi többet nem nyújt, csak egyszerűen ő a hiányzó körcikk, ami nélkül olyan lenne minden, mint a torta, amit csak félig ettek meg a részeg punkok. Én pedig józan világban akarok élni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése