Szarul

Bömbi. Sokszor sokáig. Minden miatt.

Családi balhé. Apám (szerdán kórház). Laptoptöltő. Laptop. Beadandó. Zh. Élet.

Mert T-vel is csak vita van, mert idióta vagyok, és féltékeny, és hülye, és lassan már a világot irigylem, hogy benne él, ami abnormális. Közben persze tudom magamról, hogy hülye vagyok. Csak akkoris szarul esik, hogy másokkal van ideje találkozni, velem meg nem. És TUDOM, hogy ha máshogy viselkednék, valszeg több kedve lenne (vagy nem), de nem tudok nagyon máshogy viselkedni. Próbálkozom ígyis. Keményen. Csak ezek a "kis" dolgok, hogy lelép köszönés nélkül, hogy minden szó nélkül eltűnik, hogy másokra kíváncsi, rám nem, és eközben Eszter bogarat ültet a fülembe... És néha nem bírom. Csak egy kis "jel" elég lenne, hogy fenn tudjam tartani a hitem, hogy "minden rendben". Egy kis hajlandóság a makacsságot félretenni. Persze nincs jogom ezt várni, de erről nem tehetek, hogy nekem fontosabb. Nem tehetek róla, hogy túl hosszú ideje ez az egyik legfontosabb dolog, és valahogy itt ragadt. Valahogy megőrjít a tudat, hogy hamarabb fog osztálytalálkozóra menni, megint másokkal, mint hogy én láthassam, hogy átölelhessem, hogy végre ... hogy is szokta mondani? Nekem is jó legyen. Egyszer nekem is lehet jó. Ezek szerint nem. Nekem nem. És ez kurvaszar. És persze hogy féltékeny vagyok. A lányokra is, akikhez bármi köze van /volt, az időre is, amit másokkal tölt, de főleg azért, mert velem nincs, nem volt, és mert velem nem tölt időt. Ha töltene, ennyire nem lennék elmebeteg. És nem sírnék most a semmin. Feszült vagyok, és sok a szar. És kéne a feloldás, ami régen ő volt. Most meg nem, mert elbasztuk. Annyira elbasztuk... És ennek ellenére is annyira...