Álmok

Lor álmomban LC arcával bírt csak, és nyomokban sem hasonlított a tökéletess Lorra, mégis annyira örültem neki, amikor a buszon megláttam. Betty inkább Cat kerekarcú mása lehetett volna, és nem, Mása nem volt a buszon. Csak egy csomó ismerős, akik egymást garantáltan nem ismerik, és akik legalább hasonlítottak magukra. A Dani meg mellettünk lakott, otthon vidéken, ahol most a norvégok, de persze nem abban a lakásban. Teljesen új ház volt a Danié. Csak a telek volt azonos. Még a Dani feje is más volt. Olyan Szupkay Viktoros. De volt bajsza. Nem nézett ki rosszul, de különösebben jól se. Illett ebbe a történetbe, amelyikben a magyar földre szabadult görög istenek is arcukat vesztették. Mindenki ott volt vidéken, ahol mi lakunk, Betty el akart menni haza, hogy találkozzon a szerelmével, én meg azt éreztem, hogy nem tudok beszélni, megnémultam ott azonnal. Találkozni azzal, akit szeretek, miközben a Titanic mintás fürdőlepedőt tekerem a derekamra szoknyaként? És próbálok minél vagányabb formát adni neki? Hova juthat így a világ, hova juthatok én? Nem jutottam sehova. Láttam a Danit, hagytam egy cipőnyomot a frissen festett falán. És 1 perccel a hazaérkezés előtt, elvágták a szálakat.

Nem értem haza.
Nem láttam a szerelmet.
Nem kötöttem meg vagányul a fürdőlepedőt.

És arra gondoltam, kiket szeretnék még látni. Visszafuthattam volna Lorhoz, Khoz, a többi más arcát maszkként viselőhöz, akik így vagy úgy összetörték a szívem közvetlenül az után, hogy némelyiküket így vagy úgy én is összetörtem. De nem volt már út. Akkor rúgtam a falra. Talppal. És kijött a Dani, aki épp egy stand up comedyt gyakorolt, hiszen a fellépésre gyakorolni kell. Nem tudom mit mondott. Nem derült ki. Többé semmi nem derül ki már ebből.

Se az, hogy hol volt Tamás, se az, hogy ki viszi át a szerelmet, se az, hogy tudtam-e pisilni végül. Reggel csak az vált világossá, hogy mégiscsak ukrán vagyok. Mind a ketten ukránok vagyunk, és muszáj a hintába menekülni a Volgát üldözők elől. De ez már ébren volt. És droghatástól mentesen.