Rám mutatott ma isten ujja ismét. Csak megint a középső ujja volt. Örömmel jelentem be, hogy elmentem hányni. És hogy határozatlan ideig senki ne kérdezze meg mi történt, mert nem állok jót magamért, és még elmondanám. Annak meg nem lenne jó vége.Nem egyenlő mércével méretünk, ez az élet tanulsága. Van akinek mindent lehet, anélkül, hogy elmondaná, másoknak meg tételesen be kell számolni a semmiről. Mert hát mégse mindegy kit akarunk megdugni ugyebár, volt -e előtte mással. És akkor ha elmondjuk, hogy nem, és ezt hónapokig bizonygatjuk, meg témázzuk, akkor hónapok után igazán poénos, ha kiderül, hogy az aki faggat, nem hogy nem különb a deákné vásznánál, hanem ő Ágnes asszony patakban rongyosra mosott vászonlepedője. És ezt még természetesnek is veszi. Hisz ő nem tett semmit.
Ja. Nem. Csak másként vélekedik az őszinteségről, mint én. Meg máshogy értelmezi a semmi fogalmát. És akkor ezek után kérdezze meg bárki, miért bizonytalankodok. Hát mert ki tudhatja, mi fog itt még kiderülni. Jobb nem is benézni a szekrénybe, mert a végén kiderülhet, hogy hullanak a csontvázak. Én barom hülye idióta állat meg még itt moralizálok, hogy nekem mit szabad, mit nem, ne bántsam meg, ne hazudjak neki... Ne csapjam be... Hát szétremegek az idegtől.
Kettős mérce. Kommentelni meg nem lehet.
