Napok óta ki akarok írni magamból valamit, de képtelen vagyok rá, legalábbis ott másik blogon nem megy. Itt sem biztos, hogy valaha is össze fog jönni, mert őszillatú búcsúzás lenne benne, amire nem vagyok kész.
Érdekes, korábban azt hittem csak 1 embertől ilyen nehéz... Mára kiderült, hogy többtől is, és mindtől másért. Minden ilyen "kettéhasadás" seb, és az egész azon múlik csak és kizárólag, hogy akarjuk -e, hogy seb is maradjon. Felkaparjuk-e nap mint nap, behintjük-e sóval... Vannak sebeim, amiket savval locsolok, és vannak olyanok, amiket már olyan régen elfelejtettem, hogy amikor szembe találom magam a heg vékony ezüstszálával, hirtelen nem is tudom honnan származik. Egy régi szerelem emléke-e, vagy csak a küszöb, amiben 3 évesen...
Ez a mostani pör, ez a mostani válás ezüstszál lesz... Majd egyszer. Amikor készen állok. Az előző... Az alig pár héttel ezelőtti az tömény kénsav. Akarva akaratlanul is bőszen locsolom.
És mindezek fényében azon gondolkozom, hogy az az ember, akitől most köszönök el, mit gondolna rólam, ha tudná, hogy már most feledésre ítéltem, és hogy olyan emlék lesz, ami szinte sosem fog eszembe jutni. Hogyan ítélne meg annak fényében, hogy tudja "mennyit tett értem", "mennyit bizonyított", és én ezt hogyan háláltam meg... Mit mondana rólam, ha pontosan tudná, nem csak sejtené, hogy álmokkal állt harcban, piedesztálon csücsülő általam szőtt ideákkal, amiknek adtam testet. Más valaki testét. Milyen lenne bevallani, hogy azért dobom el, azért "hagyom el" mert jó... Ő jó. Csak nem nekem. Mert belé nem tudok tartalmat álmodni, mert benne van... Csak más. Hány pofont kapnék vajon azért, ha megmondanám, azért búcsúzom, mert képtelen vagyok kötődni, hozzá képtelen, mert nem elég rideg, nem elég távolságtartó, mert nem játszik... Mert én sem játszom. Mert nem köt le. Pedig nem unalmas ember, egyáltalán. Csak nekem az. Nekem kevés, vagy sok. Attól függ honnan nézzük.
Elegem van ezekből a búcsúzásokból, elegem van, hogy annak is nekem kell magyarázkodnom, akit én hagyok el, és annak is, aki engem szelektál. Elegem van, hogy mindig mindenhol én veszítek, pedig csak egyetlen dolgot szeretnék... És elegem van, hogy sosem mondhatom ki, mi az.
Érdekes, korábban azt hittem csak 1 embertől ilyen nehéz... Mára kiderült, hogy többtől is, és mindtől másért. Minden ilyen "kettéhasadás" seb, és az egész azon múlik csak és kizárólag, hogy akarjuk -e, hogy seb is maradjon. Felkaparjuk-e nap mint nap, behintjük-e sóval... Vannak sebeim, amiket savval locsolok, és vannak olyanok, amiket már olyan régen elfelejtettem, hogy amikor szembe találom magam a heg vékony ezüstszálával, hirtelen nem is tudom honnan származik. Egy régi szerelem emléke-e, vagy csak a küszöb, amiben 3 évesen...
Ez a mostani pör, ez a mostani válás ezüstszál lesz... Majd egyszer. Amikor készen állok. Az előző... Az alig pár héttel ezelőtti az tömény kénsav. Akarva akaratlanul is bőszen locsolom.
És mindezek fényében azon gondolkozom, hogy az az ember, akitől most köszönök el, mit gondolna rólam, ha tudná, hogy már most feledésre ítéltem, és hogy olyan emlék lesz, ami szinte sosem fog eszembe jutni. Hogyan ítélne meg annak fényében, hogy tudja "mennyit tett értem", "mennyit bizonyított", és én ezt hogyan háláltam meg... Mit mondana rólam, ha pontosan tudná, nem csak sejtené, hogy álmokkal állt harcban, piedesztálon csücsülő általam szőtt ideákkal, amiknek adtam testet. Más valaki testét. Milyen lenne bevallani, hogy azért dobom el, azért "hagyom el" mert jó... Ő jó. Csak nem nekem. Mert belé nem tudok tartalmat álmodni, mert benne van... Csak más. Hány pofont kapnék vajon azért, ha megmondanám, azért búcsúzom, mert képtelen vagyok kötődni, hozzá képtelen, mert nem elég rideg, nem elég távolságtartó, mert nem játszik... Mert én sem játszom. Mert nem köt le. Pedig nem unalmas ember, egyáltalán. Csak nekem az. Nekem kevés, vagy sok. Attól függ honnan nézzük.
Elegem van ezekből a búcsúzásokból, elegem van, hogy annak is nekem kell magyarázkodnom, akit én hagyok el, és annak is, aki engem szelektál. Elegem van, hogy mindig mindenhol én veszítek, pedig csak egyetlen dolgot szeretnék... És elegem van, hogy sosem mondhatom ki, mi az.
1 megjegyzés:
Szia!
Olvastam az üzeneted a pöttyössel kapcsolatban.
www.kvelemeny.blogspot.com
Egyébként én rejtettem el, mert félek, hogy rábukkannak a tanáraim...
Megjegyzés küldése