Szörnyeteg vagyok

Fekszünk a webkamera előtt. Ő Valenciában, én itthon. Nézzük egymást, bár főleg ő néz. Néha megérinti a monitort pont úgy, ahogy én tettem anno a kezem T minden egyes puszijára, amikor még küldött puszit. Hosszú percekre becsukom a szemem, olyankor énekel, mintha altató lenne, szól a Let me sign. Azok után amiket tettem vele, és amiket még tenni fogok, itt ül, simogat, ha csak virtuálisan is, és énekel, ez több mint hihetetlen. Ha kinyitom a szemem, akkor elhallgat azonnal, mintha attól félne, hogy lebuktatom. Pedig csukott szemmel is hallok. Jobban mint ha nézem. Mesél, letöltötte a mek-ről a Peter Pan-t, és fel akarja olvasni, hogy pótoljon valamit abból, amit valaki más nem adott meg nekem. Nem akarom, hogy a Peter Pan-t olvassa. Az más könyve. Megpróbálom elmondani neki is, de elég a tekintetem. Rákeres egy népmesére, és abba kezd bele. Eltúlzott angol akcentussal fut végig a sorokon, és sírva nevetek, mert olyan mintha az a Joe bácsi mesélne a magyar unokának, akinek egy szavát se lehet érteni. Vacsorázik előttem, és nem veszem le róla a szemem, a legalább egy hetes borostáját figyelem, meg a szemöldökét, ami kísértetiesen hasonlóan mozog, mint egy másik szemöldök máson. Arra gondolok, milyen lenne az ölébe hajtani a fejem, simogatná-e közben a hajam, milyen lenne a tarkóm alatt érezni a combját. Becsukom a szemem, és elképzelem a jelenetet, ahogy felnézek rá, ahogy felé nyúlok a kezemmel, hogy megsimogassam... És itt törik szilánkokra minden, mert nem ő van ott. Nem őt látom, nem őt keresi a kezem. Szörnyeteg vagyok, mert hagyom, hogy ezt tegye. Hagyom énekelni, mesét olvasni, nézni. Mert én is nézem, mert akarnám... Csak képtelen vagyok. És nem mondom el neki. Ma nem. Ma megfulladnék enélkül a szeretet nélkül, ami épp árad felőle. Ma szükségem van rá. Mocskosul kihasználom. A holnap pedig még messze van.