Az éjszaka, az éjszaka, a selyemfényű éjszaka

Hajnali 5ig véres verítékkel próbáltam megfogalmazni egy olyan bejegyzést, ami virágnyelven írja le, hogy is vagyok most. Akkor azonban nem ültem gép előtt, és később az első reggeli kávé elsöpörte az egymást feszesen követő eufemizáló mondatokat.

Ez a megszámlálhatatlanul sokadik éjszaka, amit a plafont, filmet, könyvet bámulva töltök, és azért küzdök, hogy végre ne legyek ilyen tompa, végre érezzek valamit, történjen valami, jöjjön valami. Ma volt a legrosszabb, mert kettőtől hajnalig egy családi vita miatt csak a sötétség maradt. Sötétség kint és bent is. Ha nem lennék úrinő (minden káromkodásom és játszott proliságom ellenére) akkor kettőtől hajnalig egyfolytában ordítottam volna, hogy kijöjjön végre belőlem ez az őrületes szürkeség, ez a mindent cafatokra szakító belső fájdalom. Csak ordítottam volna, mint aki élve égetnek, hogy tűnj már el, múlj már el, szűnj már meg. De máshogy neveltek, nem engedhetem meg magamnak a látványos kiborulás luxusát, így a párnába zokogtam, relatíve csendben ütöttem az ágyat hosszú percekig, majd a saját combom, hasam, hogy elég, elég.

Aztán kitört belőlem a röhögés, és hisztérikus vihogásba csapott át a korábbi kín, de az öndestruktív, és a szuicid gondolatok megmaradtak. Vihogtam a carotisba csúszó szike képén, azon a gondolaton, hogy vajon hallanám-e hasadni a bőrt. Ököllel vertem magam kékre-zöldre, addig amíg már nem mozgott a lábam a fájdalomtól, és amíg már alig bírtam felemelni a jobb kezem. Aztán ahogy jött a hajnal, vizsgálgatni kezdtem a széttárt ujjaim, és mintha csak az amityville elevenedne meg, szólt bennem a catch'em kill'em. catch me. kill me. Arra gondoltam mekkora megkönnyebbülés lenne, ha most jönne valaki, és eltörné a nyakam, vagy csak megfojtana, esetleg kitépné a torkom a helyéből. Mert akkor vége lenne. Nyugalom lenne, és béke, és csend. És nem az a fajta elviselhetetlen csend, ami a fejemben tombol, és őrjöng, hanem az a fajta, amit 10 éve keresek, amióta küzdök a depresszióval.

Aztán szerencsére világos lett. És nem üvöltötte bennem tovább a hang, hogy öljenek meg, vagy szedáljanak le, vagy tegyen valaki valamit, mert ennek rossz vége lesz. Elővettem egy könyvet, és eddig olvastam. Elöntött a megkönnyebbülés. Értem, amit olvasok. Felfogom a sorokat, felismerem a betűket, minden rendben van a szobában, nem vertem szét az ágyat se látványosan, a combom miatt ugyan bermuda fog kelleni, de semmi más külsérelmi nyom nincs. Mindent el lehet fedni. Minden rendben van, én rendben vagyok, a család rendben van, mindenki hazudik, de odakint nem látja senki. Feldmár a kardjába dőlne, ha ezt olvasná, hiszen pontosan ez, a megjátszás, a minden rendben van színdarab folyamatos műsorra vitele az, ami napról napra súlyosbítja a depressziót.

Életemben talán másodszor fordul elő, hogy félek attól, hogy meg fogok halni. Korábban egy betegség hozta ki belőlem, valami olyan, amiről nem tehettem, amit nem irányíthatok. Most ismét egy betegség váltotta ki a félelmet, de erről a betegségről én szentül hiszem, hogy irányítható, karbantartható, kezelhető, és hogy én uralkodom felette, nem ő felettem. A ma éjszaka azonban az ellenkezőjét bizonyította. A saját testemen sem uralkodom, a kontrollálhatatlan hányások, a folyamatos migrén, a súlyingadozás (igen, azóta van az is), az álmatlanság, és az önkínzás egyértelműen arra utalnak, hogy semmin nem tudok már uralkodni. Még nappal igen, amikor kötelező játszani, de éjszaka, amikor minden annak mutat, aki valójában vagyok, és nincs velem senki, hogy miatta bírni kelljen... Az éjszaka... Az éjszaka kegyetlen.

Azt hiszem hosszabb távú segítségre lenne szükségem. A kérdés csupán annyi, hogy anyám lánya megengedheti -e ezt magának. Nem ellenük való cselekedet-e ez is. Mert ha igen, akkor ki kell bírnom még egy hónapot, a felügyelet nélküli Budapest-létig. De az biztos, hogy pokoli egy hónap elé nézek.