Borzasztó érdekes és tanulságos beszélgetésen vagyok túl. Kettőt lehet találni kivel zajlott. Talán soha életemben nem voltam még ennyire őszinte, és nyitott, mint most, amikor próbálok arra törekedni, hogy megértsen. Sose éreztem korábban ennyire szükségét a megértésnek, és annak, hogy belelásson a gondolataimba. Sose akartam még ennyire, hogy érezze, amit érzek, gondolja, amit gondolok. Nem is értem most miért vágyom erre, miért próbálkozom újra és újra, miért mondom el ezerféleképpen, és ha kell ezeregyedszer is...
- Most vérzel?
- Kicsit. Veled mindig vérzek kicsit.
- Pedig most tündibündi vagyok.
- Ez nem számít. Veled mindig.
Persze minél tovább beszélgetünk annál nagyobb a zavar, annál bonyolultabb minden. Mert annál tobb dolgot kell őszintén kimondanom, és annál több dolgot kell ezeregyféleképpen előadni.
- Majd továbblépsz. Elfelejtesz.
- Ebben nem vagyok biztos. Mármint abban hogy elfelejtelek. Sőt. Fokozom. 2 héttel ezelőttig legalább abban biztos voltam, hogy majd Neked sikerülni fog. Most már ebben sem vagyok biztos. Ide jutottunk. Már abban sem vagyok biztos, hogy Te biztos lennél bármiben. Amikor megkértelek, hogy menj el, akkor sem mentél valami messze.
- Figyeltél?
- Ennyi járt, nem? Tudni Te mikor figyelsz.
- Jó, hát nem olyan könnyű elmenni.
- Nem könnyű magad mögött hagyni az önelégült okoskodó nagyképű hercegnőt, akinek sosem jó semmi, és aki csak a hisztihez ért?
- Hehe.
Most meg bort iszom, és nézem a hajnali derengést. A beszélgetésen gondolkozom, és azon mennyire bizonytalan minden. És mennyire baromság az, hogy barátként nem borzolhatom össze a haját. Néha minden baromságnak tűnik, főleg provokálni őt. Máskor meg, meglepő módon jobban bejön, mint reméltem. Mióta nincsenek elvárásaim, és nem rugaszkodok el a valóságtól, nem gondolok rá úgy, ahogy nem tehetem, azóta olyan békés minden. Vele beszélni is békés. Hirtelen el tudom képzelni magunkat a tóparton vagy a Duna partján, ahogy megtanít úgy bedobni a lapos kavicsot, hogy az kacsázzon is, ne csak elsüllyedjen, bár valószínűnek tartom, hogy nem tudja úgy bedobni. Sose kérdeztem. Milyen érdekes, hogy sosem merült ez fel korábban. Vagy a dodzsem. Tud dodzsemezni? Annyi baromságot nem kérdeztem meg tőle korábban, amikor még itt volt, és a viták helyett beszélhettünk volna erről, megtaníthatott volna úgy bedobni a lapos kavicsot, vagy bénázhattunk volna együtt, elvihettem volna teniszezni, és nevethettem volna minden beállásán, miközben ő azon nevethetett volna, hogy figurázom ki saját magam, és a tenisz nagyjait. Annyi időt fecséreltünk olyan őrültségre, mint a féltékenykedés, a viszály, annyi időt fecséreltem én... Nem paintballoztunk, nem voltunk gokartozni, nem sznobultunk sehol. Nem voltunk külföldön, pedig mennyit terveztük. Nem csináltunk semmit, csak megfojtottuk egymást.
És most mindezek ellenére annyira nyugodt minden. Nem fájnak ezek az emlékek, bár kicsit vérzik, de néha minden seb vérzik kicsit, főleg amikor erővel tépkedik. Nem vagyok elégedetlen, nem vagyok dühös. Elszállt minden. Csak béke van. Akár el is sétálhatnánk ketten kétfelé, nem lenne kifizetetlen számla. Most hogy határok közé szorítottam magunkat, persze főleg magam, minden annyira letisztult, és annyira egyértelmű, a bizonytalansága ellenére is. Sose voltam még ilyen szabad mióta ismerem. Már nem kapaszkodok belé, a jelenléte nem szükséges ahhoz, hogy létezni tudjak, de szebbé teszi azt a világot ott kint, ahova néha ki kell lépnem. Szeretném (újra) megtalálni őt. De most máshogy. Most nem az elképzeléseim és az előítéleteim, meg a korábbi rossz tapasztalatokat akarom meglátni benne, hanem a változást. Az új lehetőségeket. Szeretném megtanulni, hogy hogyan lehet az én temperamentumommal élhető életet teremteni.
Nem tudom itt lesz-e ma, vagy bármikor később. Nem tudom megtalálom-e valaha azt amit keresek, nem tudom lesz-e ennél könnyebb valaha. Jó lenne ha könnyebb lenne. Egy valamit tudok. De azt 100%-osan biztosan. Azzal, hogy visszajött, és hogy most, a létező leglehetetlenebb pillanatban tette, és ezzel ezekre a szabályokra kényszerített engem, a lehető legjobbat tette. Ha mondhatom ezt, akkor a legjobbat, mióta csak egymás életének részei vagyunk. Amiket most elmondott, most "megmagyarázott", ez az őszinteség amivel most fordult felém, visszamenőleg értelmezett sok mindent. Felülírt dolgokat. És bár pontosan emlékszem a múltra, hiszen dokumentáltam, és gyűlölt is érte... Mégis úgy érzem, mintha akkor is ezt mondta volna, csak én nem hallgattam volna rá. Mintha makacsul befogtam volna a fülem, és csak azt hallottam volna meg, amit belül mond, a tévképzet róla. Most már tudom, aki itt bennem van, az nem ő. Hogy már nem, vagy sosem volt... Ez a millió dolláros kérdés. De ezen már nem gondolkozom. Hiszek annak az embernek, akit most látok. Ez egy döntés. És hiszek abban, hogy a mostani hozzáállásom megváltoztatott dolgokat. Bennem legalábbis biztosan.
Ha mindezek ellenére valóban elmegy... Akkor ez lesz a legjobb döntés. És azért fogja meghozni, mert ezt kell meghoznia. Annyira furcsa, hogy életemben először az tesz szabaddá, hogy nem én döntök, hanem ráhagyom valaki másra. De mindig ő tűnt erősebbnek. Azóta ez is megcáfolódott bennem, félig-meddig spontán. Sokkal erősebb vagyok nála. Lehet, hogy már attól is nyüszítek mint egy kutya, ha csak 2 lépést lép arrébb ahhoz képest, ahol nekem "jó", de soha nem adom fel. Nem őt, hanem ezt az egészet. Sose mondok le a hitről, hogy minden helyrehozható. Most már tudom, hogy nem fog ez mindig vérezni. Már nem. Nem mondom, hogy helyrehoztuk, mert nem lenne igaz. De elindult valami. Nem fog ez mindig vérezni. És ez jó.
PS: soha többet nem írok Vackor-postot. Nem olvasom vissza. törölném. Elmentem futni.
- Majd továbblépsz. Elfelejtesz.
- Ebben nem vagyok biztos. Mármint abban hogy elfelejtelek. Sőt. Fokozom. 2 héttel ezelőttig legalább abban biztos voltam, hogy majd Neked sikerülni fog. Most már ebben sem vagyok biztos. Ide jutottunk. Már abban sem vagyok biztos, hogy Te biztos lennél bármiben. Amikor megkértelek, hogy menj el, akkor sem mentél valami messze.
- Figyeltél?
- Ennyi járt, nem? Tudni Te mikor figyelsz.
- Jó, hát nem olyan könnyű elmenni.
- Nem könnyű magad mögött hagyni az önelégült okoskodó nagyképű hercegnőt, akinek sosem jó semmi, és aki csak a hisztihez ért?
- Hehe.
Most meg bort iszom, és nézem a hajnali derengést. A beszélgetésen gondolkozom, és azon mennyire bizonytalan minden. És mennyire baromság az, hogy barátként nem borzolhatom össze a haját. Néha minden baromságnak tűnik, főleg provokálni őt. Máskor meg, meglepő módon jobban bejön, mint reméltem. Mióta nincsenek elvárásaim, és nem rugaszkodok el a valóságtól, nem gondolok rá úgy, ahogy nem tehetem, azóta olyan békés minden. Vele beszélni is békés. Hirtelen el tudom képzelni magunkat a tóparton vagy a Duna partján, ahogy megtanít úgy bedobni a lapos kavicsot, hogy az kacsázzon is, ne csak elsüllyedjen, bár valószínűnek tartom, hogy nem tudja úgy bedobni. Sose kérdeztem. Milyen érdekes, hogy sosem merült ez fel korábban. Vagy a dodzsem. Tud dodzsemezni? Annyi baromságot nem kérdeztem meg tőle korábban, amikor még itt volt, és a viták helyett beszélhettünk volna erről, megtaníthatott volna úgy bedobni a lapos kavicsot, vagy bénázhattunk volna együtt, elvihettem volna teniszezni, és nevethettem volna minden beállásán, miközben ő azon nevethetett volna, hogy figurázom ki saját magam, és a tenisz nagyjait. Annyi időt fecséreltünk olyan őrültségre, mint a féltékenykedés, a viszály, annyi időt fecséreltem én... Nem paintballoztunk, nem voltunk gokartozni, nem sznobultunk sehol. Nem voltunk külföldön, pedig mennyit terveztük. Nem csináltunk semmit, csak megfojtottuk egymást.
És most mindezek ellenére annyira nyugodt minden. Nem fájnak ezek az emlékek, bár kicsit vérzik, de néha minden seb vérzik kicsit, főleg amikor erővel tépkedik. Nem vagyok elégedetlen, nem vagyok dühös. Elszállt minden. Csak béke van. Akár el is sétálhatnánk ketten kétfelé, nem lenne kifizetetlen számla. Most hogy határok közé szorítottam magunkat, persze főleg magam, minden annyira letisztult, és annyira egyértelmű, a bizonytalansága ellenére is. Sose voltam még ilyen szabad mióta ismerem. Már nem kapaszkodok belé, a jelenléte nem szükséges ahhoz, hogy létezni tudjak, de szebbé teszi azt a világot ott kint, ahova néha ki kell lépnem. Szeretném (újra) megtalálni őt. De most máshogy. Most nem az elképzeléseim és az előítéleteim, meg a korábbi rossz tapasztalatokat akarom meglátni benne, hanem a változást. Az új lehetőségeket. Szeretném megtanulni, hogy hogyan lehet az én temperamentumommal élhető életet teremteni.
Nem tudom itt lesz-e ma, vagy bármikor később. Nem tudom megtalálom-e valaha azt amit keresek, nem tudom lesz-e ennél könnyebb valaha. Jó lenne ha könnyebb lenne. Egy valamit tudok. De azt 100%-osan biztosan. Azzal, hogy visszajött, és hogy most, a létező leglehetetlenebb pillanatban tette, és ezzel ezekre a szabályokra kényszerített engem, a lehető legjobbat tette. Ha mondhatom ezt, akkor a legjobbat, mióta csak egymás életének részei vagyunk. Amiket most elmondott, most "megmagyarázott", ez az őszinteség amivel most fordult felém, visszamenőleg értelmezett sok mindent. Felülírt dolgokat. És bár pontosan emlékszem a múltra, hiszen dokumentáltam, és gyűlölt is érte... Mégis úgy érzem, mintha akkor is ezt mondta volna, csak én nem hallgattam volna rá. Mintha makacsul befogtam volna a fülem, és csak azt hallottam volna meg, amit belül mond, a tévképzet róla. Most már tudom, aki itt bennem van, az nem ő. Hogy már nem, vagy sosem volt... Ez a millió dolláros kérdés. De ezen már nem gondolkozom. Hiszek annak az embernek, akit most látok. Ez egy döntés. És hiszek abban, hogy a mostani hozzáállásom megváltoztatott dolgokat. Bennem legalábbis biztosan.
Ha mindezek ellenére valóban elmegy... Akkor ez lesz a legjobb döntés. És azért fogja meghozni, mert ezt kell meghoznia. Annyira furcsa, hogy életemben először az tesz szabaddá, hogy nem én döntök, hanem ráhagyom valaki másra. De mindig ő tűnt erősebbnek. Azóta ez is megcáfolódott bennem, félig-meddig spontán. Sokkal erősebb vagyok nála. Lehet, hogy már attól is nyüszítek mint egy kutya, ha csak 2 lépést lép arrébb ahhoz képest, ahol nekem "jó", de soha nem adom fel. Nem őt, hanem ezt az egészet. Sose mondok le a hitről, hogy minden helyrehozható. Most már tudom, hogy nem fog ez mindig vérezni. Már nem. Nem mondom, hogy helyrehoztuk, mert nem lenne igaz. De elindult valami. Nem fog ez mindig vérezni. És ez jó.
PS: soha többet nem írok Vackor-postot. Nem olvasom vissza. törölném. Elmentem futni.
1 megjegyzés:
:)
Megjegyzés küldése