Vajon meddig lehet feszíteni a már rég szakadt húrokat? Vajon meddig megy még ez az egész, annak ellenére, hogy mindketten beláttuk, mindenben különbözünk, és nem tudjuk elfogadni egymás érveit, gondolatait, erkölcsi normáit? Meddig próbálok még közös nevezőre jutni egy olyan emberrel, akivel alapvetően semmi probléma nincs, csak ANNYIRA MÁS, mint én, hogy számomra tolerálhatatlan? És meddig fogom hagyni, hogy én is nap mint nap tolerálhatatlanná váljak a számára? Neki én vagyok kínai, nekem ő. Mintha két külön faj lennénk, annyira másként élünk, másként cselekszünk. Annyira más a normális számunkra. Borzasztóan megnehezíti az egészet, hogy mindezek ellenére jobban szeretem, és mindig is jobban szerettem, mint amennyire lehetett volna. Az már csak egy újabb lapát az eddigi problémakupacra, hogy ő sosem úgy szeretett, ahogy én. Nincs is jelentősége. Már nem változtat semmin. Nem törli el a korábbi adok-kapok körök emlékeit, nem törli el a sok fájdalmat, amit mindketten éreztünk.
Nem tudom hova lehet még innen menni, lehet-e egyáltalán valahová. Van-e értelme bárminek, amit csinálok, hogy alkalmazkodom, hogy védem magam, hogy valamilyen szinten magamtól védem őt... Mi sose voltunk barátok, ahogy ő is fogalmazta, hát nem is hiszem, hogy most leszünk azok. El kéne menni, messze innen, messze tőle, sose beszélni többé, sose látni, mert még az "elvesztésének" a tudata is kevésbé fájna, mint a mindennapos szembesülés a kudarcommal. A kudarcunkkal. Röhejes és szánalmas vagyok, hogy nem hozom meg ezt a döntést, sőt, egyáltalán az röhejes és az szánalmas, hogy dolgozom ezért a halott valamiért közte és köztem. Vissza se kellett volna engedni az életembe most, hiszen már egészen jól voltam, mondta ő is. De ha már ilyen csúnyán elszúrtam a dolgokat, és a gyors fájdalommentesség helyett megint a lassú tűzben égést választottam, akkor igazán lehetne hidegebb a tűz.
Ha még most is, mindezek után, látni akarom, beszélni vele, és átölelni, hogy megnyugodjak végre, akkor legalább a tűz lehetne hidegebb, ami épp porrá éget. Legalább ennyivel megkönnyíthetné a dolgomat a sors, ha már nem vágta el a szálat, amit vezettem felé.
Nem tudom hova lehet még innen menni, lehet-e egyáltalán valahová. Van-e értelme bárminek, amit csinálok, hogy alkalmazkodom, hogy védem magam, hogy valamilyen szinten magamtól védem őt... Mi sose voltunk barátok, ahogy ő is fogalmazta, hát nem is hiszem, hogy most leszünk azok. El kéne menni, messze innen, messze tőle, sose beszélni többé, sose látni, mert még az "elvesztésének" a tudata is kevésbé fájna, mint a mindennapos szembesülés a kudarcommal. A kudarcunkkal. Röhejes és szánalmas vagyok, hogy nem hozom meg ezt a döntést, sőt, egyáltalán az röhejes és az szánalmas, hogy dolgozom ezért a halott valamiért közte és köztem. Vissza se kellett volna engedni az életembe most, hiszen már egészen jól voltam, mondta ő is. De ha már ilyen csúnyán elszúrtam a dolgokat, és a gyors fájdalommentesség helyett megint a lassú tűzben égést választottam, akkor igazán lehetne hidegebb a tűz.
Ha még most is, mindezek után, látni akarom, beszélni vele, és átölelni, hogy megnyugodjak végre, akkor legalább a tűz lehetne hidegebb, ami épp porrá éget. Legalább ennyivel megkönnyíthetné a dolgomat a sors, ha már nem vágta el a szálat, amit vezettem felé.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése