Ma azt álmodtam, hogy locsolok, meg polcot pakolok, kezd megártani a házimunka. Ébren pedig kerestem valakit, és vártam valami reakciót (a szocialista párT felszámolta biztos, reakciósokat a börtönbe!) de a valaki nincs sehol, a reakció nem létezik, csak az ő fejében, ahonnan én sosem fogom megtudni. Fojtogat ez a dolog, bár lehet a meleg ült a nyakamra, nem a hiány, és nem annak a tudata, hogy megint elszúrtam valamit. Izomlázas tenyérrel próbálok markolni, de kihullik a kezemből minden, ő is. És szétesnek a dolgok, úgy mint a Forma 1, az osztálytalálkozó, a holnapi baráti beszélgetés, amit nem várok, a nyaralásnak tekinthető születésnap-ünneplés, amit viszont igen... Összekavarodik az egész, és olyan hányingerkeltő koktélban kell lenyelnem, hogy azonnal öklendezni támad kedvem. A rekeszizmom veszettül dolgozik, ki akarja vetni a testemből a sok rosszat, amit nem tudok kezelni, és térdelve kapaszkodok, miközben a fájdalom megeszi a csontot a karomban. Persze a bal az. Mindig a bal. Könyökből lefelé rág az idő, és veszett kutyák marakodnak egy radiuson. Nem, ez az ulna. Mindkettő. Csuklóig zsibbadok, és félek, hogy bele fogok fejelni abba, amit magam elé pakoltam, mert nem tart meg a térdem. Aztán hirtelen megáll a forgás, megáll az idő, megáll az élet, és csíkokban hasad le a tapéta a falról, nem látok, nem hallok, orra akarok esni, de nem tehetem. Rosszul lett apám. Pont most, amikor remegő ujjakkal gereblyézem a hajam és dobom a szőnyegre a félmaroknyi csomót, amikor alig kapok levegőt, mert olyan mintha beszorult volna a bordáim közé, amikor nem kaptam e-mailt, sem smst, sem msnen nem vár senki. Most rosszul lett apám, és nekem fel kell állni, hozni kell a sprayt, minél gyorsabban, hívni kell az orvost, élni kell. Bárcsak kivágnának belőlem mindent, nem csak azt a feszítő csomót akarom elveszíteni, nem csak a zsibbadást, hanem a szívet, ami ilyen gyengévé tesz.
Nem tartozik ez senkire. Talpon vagyok.
Nem tartozik ez senkire. Talpon vagyok.
