Zene, aztán egyedüllét pillanataitól kezdve bújás a párnák közé. Ölelgetős. Rémálmok. Persze mi más is jöhetne. Amerikában vagyunk. T egy lakókocsiban tengeti mindennapjait, mint valami lepukkant senki, én meg ahányszor találkozom vele, ordítok vele, hogy idióta, nem normális, szedje össze magát, éljen normális életet... Aztán meg bőgök, mert azt mondja így boldog, pedig én többnek vártam...
Utána Dó, Szentes, lift, ami zuhan velem a mélybe, és amiben szarrá töröm magam. Aztán belekötök egy csapat hungaristába, majd egy csapat norvégba is. Kegyetlenül megvernek. Kegyetlenül fáj. Felébredek. Próbálom összerakni a darabkákat, nem sok mindennek van értelme, de egy arc itt kísért megint. Belefúrom az egyik párnába az arcom, még nincs 7 óra, nem kelek. Alig pár perc, és alszom... Megint ő. Beszélgetni próbálok vele, könyörgök hogy maradjon itt, most az egyszer erre meg arra legyen tekintettel, és maradjon, és beszéljünk... Aztán spontán közlöm vele, hogy álmos vagyok, de ne menjen el, és olyan hatalmas lelki nyugalommal bérelem ki a mellkasát párnának, mintha valóban megtehetném valaha ebben a tetves életben. De a szabályokat betartom. Hozzá sem érek. Csak nézem a pólóját, szinte hozzáér a szememhez a vékony szövet... Aztán most fél 9 van, értetlenül ülök ébren, és egyedül, mert meg kéne tanulnom nem beszélni álmomban, főleg nem akkor, ha vannak itt velem. Meg kéne tanulnom nem kiborítani mindenkit azzal, ami a fejemben van. Gondolom egész éjjel "vele beszéltem"... Gondolom ezt nehéz tolerálni. Bár fura az egész. Napközben már nem "beszélünk". Annyira üres a fejem, nem is mondok semmit, másoknak se. Ülök kukán. Edivel volt az első eset tegnapelőtt este, hogy 5 percnél hosszabban sikerült valakinek szóra bírnia.
Ez van. Tanulás indul.
Utána Dó, Szentes, lift, ami zuhan velem a mélybe, és amiben szarrá töröm magam. Aztán belekötök egy csapat hungaristába, majd egy csapat norvégba is. Kegyetlenül megvernek. Kegyetlenül fáj. Felébredek. Próbálom összerakni a darabkákat, nem sok mindennek van értelme, de egy arc itt kísért megint. Belefúrom az egyik párnába az arcom, még nincs 7 óra, nem kelek. Alig pár perc, és alszom... Megint ő. Beszélgetni próbálok vele, könyörgök hogy maradjon itt, most az egyszer erre meg arra legyen tekintettel, és maradjon, és beszéljünk... Aztán spontán közlöm vele, hogy álmos vagyok, de ne menjen el, és olyan hatalmas lelki nyugalommal bérelem ki a mellkasát párnának, mintha valóban megtehetném valaha ebben a tetves életben. De a szabályokat betartom. Hozzá sem érek. Csak nézem a pólóját, szinte hozzáér a szememhez a vékony szövet... Aztán most fél 9 van, értetlenül ülök ébren, és egyedül, mert meg kéne tanulnom nem beszélni álmomban, főleg nem akkor, ha vannak itt velem. Meg kéne tanulnom nem kiborítani mindenkit azzal, ami a fejemben van. Gondolom egész éjjel "vele beszéltem"... Gondolom ezt nehéz tolerálni. Bár fura az egész. Napközben már nem "beszélünk". Annyira üres a fejem, nem is mondok semmit, másoknak se. Ülök kukán. Edivel volt az első eset tegnapelőtt este, hogy 5 percnél hosszabban sikerült valakinek szóra bírnia.
Ez van. Tanulás indul.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése