Romlás

Elkísértek fürdeni, sicher ami sicher alapon. Csak így kaptam borotvát. Kezdek megrémülni attól minek tűnhet mindez kívülről nézve... Úgy értem remélem, hogy csak túlreagálják, és semmi olyan jel nincs, amiből arra kéne következtetni, hogy... Nem érzem, hogy lenne. Nem tudom. Nincs semmi. Kiüresedtem. Folyamatosan sírnom kell okkal vagy ok nélkül, elég arra gondolnom, hogy sírás, vagy elég meglátnom egy filmfőcímet, esetleg elolvasnom egy fejezetcímet a könyvben. Ez persze borzasztó rossz, és biztosan ijesztő is, de nem érzem, hogy ennél több lenne. Nem érzek ingert ártani magamnak, és nem is tettem semmit, legalábbis azt hiszem. Szóval nem tudom mire fel elővigyázatosak ennyire. Ülök és zombulok. Képtelen vagyok koncentrálni, vagy bármi értékelhetőt tenni/mondani. Végülis ha reálisan gondolkozom várható volt ez. Ezer éve nem voltam kiborulva. Mindent jól viseltem magamhoz képest. Már decemberben, amikor közöltem T-vel, hogy én ezt nem nézem végig, nem csinálom, már akkor ilyen állapotba kellett volna kerülnöm. És nem így történt. Azóta meg minden csak fokozódott. Baromság volt azt várni magamtól, hogy nem fogok így reagálni, hogy nem fogok belefáradni, hogy nem fogok összeomlani. Bár azt nem gondoltam volna, hogy ennyire... Hogy... Nem tudom, semmit sem gondoltam. Azt sem gondolom, hogy önveszélyes lennék. Jelenleg. Aztán persze lehet csak vihar előtti csend. Biztos mások jobban látják, jobban ismernek, jobban értik...