Néha rosszabb itt mint Forksban, mert itt szerintem ugyanannyit esik, de utána sincs megnyugvás, mert közvetlenül a pokolfellegek elvonulta után tűző nap jön, aztán újabb vihar. Ma még ennél is rosszabb minden, mert a mellettünk lakó norvégok nem sűrűn szoktak csatornát tisztítani, ennek köszönhetően soha nem látott intenzitással szakadt a víz az udvarunkra, és térdig érő úszómedence alakult ki a ház alatti garázsban... További öröm, hogy beázott az előszoba, a cipősszekrény, a kabátok, a minden, vastag sárga csíkokban folyik lefelé a festékes koszos H2O, és holnap kezdhetjük a felújítást. A villámok miatt mindent ki kellett húzni, kivéve a modemet, és most indulhatunk el a külföldön levő nagybátyámék házába is, megnézni mi történt, mert ők meg közvetlenül a Duna mellett laknak, sokkal mélyebben nálunk. Ha még ott is vizet kell merni, akkor komolyan fejbelövöm magam. 2 golyóval kétoldalról, csak a biztonság kedvéért.
Aztán. Van valami amiről tegnap nem írtam. Tamás. Éjszaka írt levelet, amelyben megkísérelte megfogalmazni, miért is törődik velem, és hogy mik a távlati "tervei". Hogy igen, ez most ilyen mosolyszünet, de majd idővel talán fogunk mi még beszélni, és akkor majd talán leszünk mi még jóban is. Már úgy barátilag. Hát első olvasatra teljesen taccsra tett a dolog, remegtem sírtam minden bajom volt, és nem, nem azért mert még annyira kötődnék, vagy mert ez most akkora pofon lenne, hanem mert ahogy szóról szóra lassan haladtam előre a levelében, minden pillanatban újabb seb szakadt fel bennem, és azt éreztem, ha még egy felszakad, akkor vége, akkor nem fogom tudni elolvasni, nem fogok tudni reagálni... Aztán a sokadik még egy után mégis írtam választ. Megpróbáltam megfogalmazni mit érzek, mit gondolok. Leírtam mennyire bizonytalan vagyok dolgokban, egyedül talán abban nem, hogy tudom, így a jó. Távol tőle. Mert nekem ez érzelmi megrázkódtatás, jelenleg. És nekem ez nehéz. Nem vagyok abban a helyzetben most, és nem vagyok abban az idegállapotban, hogy képes legyek kezelni a dolgokat, hogy ne gyűlöljem minden szaváért, hogy ne ugorjak a torkának az első adandó alkalommal. Nem vagyok képes tolerálni, hogy ismét csak beigazolódott, amit mindig is mondtam, nála mindenkinek jár megbocsátás, kivéve nekem. És addig amíg (jogosan vagy sem, ez most mindegy) ezt érzem, addig én nem szeretnék vele beszélni, és nem szeretnék vele ennél többet. Sőt, talán azt se szeretném, ha olvasná a blogom, vagy ha kommentelne. Majd ha ez elmúlik, akkor talán. Persze azonnal jött a válasz, hogy mert ha én így gondolom, hogy soha, akkor nem szerettem, meg hogy ez neki arculcsapás, meg hogy mégis mit képzelek, hogy... Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Maximális őszinteséggel próbáltam rávilágítani arra, hogy mindjárt beledöglök, hogy azt a levelet kell írnom, amit... Erre máris kiragadja az első neki nem tetsző sort, és azon parádézik. Ahelyett, hogy végigolvasná az egészet, beleérezne kicsit, milyen hangulatban írtam, és felfogná mit jelentek a sorok egyben. Persze nem tudom mit vártam. 5 évig ezt csináltuk. Mintha nem egy nyelvet beszélnénk, komolyan. Csak azt nem értem, hogy mit lehet félreértelmezni egy olyan levélen, amiben szerepel az "akarok tudni rólad" "írjunk néha e-mailt" "persze, hogy mindig hittem benned" "örülök a sikereidnek, csak az volt rossz, hogy nem örülhettem veled" és hasonló kifejezések. Biztos ezek is a merev elutasítás szinonimái, csak annyira hülye vagyok magyarból, hogy erre még nem jöttem rá. Mindegy. A felcsattanása hatására elmúlt a remegésem rögtön. Legalább tudom, hogy semmi nem változott. Ugyanúgy "nem passzolunk" egymáshoz, és ugyanúgy a semmit ütjük szívlapáttal. Csak azt lenne jó tudni, hogy akkor miért szeretem még mindig ennyire.
Egyébként a levelet egy kattintással törölni akartam, erre ma láttam meg, hogy annyira voltam magamnál, hogy archiválni sikerült. Mindegy. Ott sincs szem előtt. Nem szabad erre gondolnom. Most nem.
Aztán. Van valami amiről tegnap nem írtam. Tamás. Éjszaka írt levelet, amelyben megkísérelte megfogalmazni, miért is törődik velem, és hogy mik a távlati "tervei". Hogy igen, ez most ilyen mosolyszünet, de majd idővel talán fogunk mi még beszélni, és akkor majd talán leszünk mi még jóban is. Már úgy barátilag. Hát első olvasatra teljesen taccsra tett a dolog, remegtem sírtam minden bajom volt, és nem, nem azért mert még annyira kötődnék, vagy mert ez most akkora pofon lenne, hanem mert ahogy szóról szóra lassan haladtam előre a levelében, minden pillanatban újabb seb szakadt fel bennem, és azt éreztem, ha még egy felszakad, akkor vége, akkor nem fogom tudni elolvasni, nem fogok tudni reagálni... Aztán a sokadik még egy után mégis írtam választ. Megpróbáltam megfogalmazni mit érzek, mit gondolok. Leírtam mennyire bizonytalan vagyok dolgokban, egyedül talán abban nem, hogy tudom, így a jó. Távol tőle. Mert nekem ez érzelmi megrázkódtatás, jelenleg. És nekem ez nehéz. Nem vagyok abban a helyzetben most, és nem vagyok abban az idegállapotban, hogy képes legyek kezelni a dolgokat, hogy ne gyűlöljem minden szaváért, hogy ne ugorjak a torkának az első adandó alkalommal. Nem vagyok képes tolerálni, hogy ismét csak beigazolódott, amit mindig is mondtam, nála mindenkinek jár megbocsátás, kivéve nekem. És addig amíg (jogosan vagy sem, ez most mindegy) ezt érzem, addig én nem szeretnék vele beszélni, és nem szeretnék vele ennél többet. Sőt, talán azt se szeretném, ha olvasná a blogom, vagy ha kommentelne. Majd ha ez elmúlik, akkor talán. Persze azonnal jött a válasz, hogy mert ha én így gondolom, hogy soha, akkor nem szerettem, meg hogy ez neki arculcsapás, meg hogy mégis mit képzelek, hogy... Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Maximális őszinteséggel próbáltam rávilágítani arra, hogy mindjárt beledöglök, hogy azt a levelet kell írnom, amit... Erre máris kiragadja az első neki nem tetsző sort, és azon parádézik. Ahelyett, hogy végigolvasná az egészet, beleérezne kicsit, milyen hangulatban írtam, és felfogná mit jelentek a sorok egyben. Persze nem tudom mit vártam. 5 évig ezt csináltuk. Mintha nem egy nyelvet beszélnénk, komolyan. Csak azt nem értem, hogy mit lehet félreértelmezni egy olyan levélen, amiben szerepel az "akarok tudni rólad" "írjunk néha e-mailt" "persze, hogy mindig hittem benned" "örülök a sikereidnek, csak az volt rossz, hogy nem örülhettem veled" és hasonló kifejezések. Biztos ezek is a merev elutasítás szinonimái, csak annyira hülye vagyok magyarból, hogy erre még nem jöttem rá. Mindegy. A felcsattanása hatására elmúlt a remegésem rögtön. Legalább tudom, hogy semmi nem változott. Ugyanúgy "nem passzolunk" egymáshoz, és ugyanúgy a semmit ütjük szívlapáttal. Csak azt lenne jó tudni, hogy akkor miért szeretem még mindig ennyire.
Egyébként a levelet egy kattintással törölni akartam, erre ma láttam meg, hogy annyira voltam magamnál, hogy archiválni sikerült. Mindegy. Ott sincs szem előtt. Nem szabad erre gondolnom. Most nem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése