"- Egy valamit nem értek. Vagyis értem, csak elhinni nem tudom. Ennyi minden után, ennyi rossz után, amik és ahogy... Miért vagy itt... Miért velem...
- Hol kéne lennem? És kivel?
Próbáltam visszafogni az előtörő hisztériát, és legalább a hangom szabályozni, de az első szavaim remegésével semmit se tudtam kezdeni. Nem akartam, hogy megint kezdődjön, hogy megint azokat a köröket fussuk, amiket már ezerszer bejártunk. Túlságosan ismert terep ez ahhoz, hogy ne rémüljek halálra tőle. Becsuktam a szemem egy pillanatra, próbáltam valahonnan összegyűjteni annyi erőt, ami a válaszának feldolgozásához kellhet.
- Nem tudom. Bárhol máshol. Messze innen. A világ végén...
Jézusom, tényleg elölről kezdi, csak ennyi suhant át a fejemen. Megint meg akar kímélni magától, mert az hiszi jobb nekem, ha nem tesz tönkre. Ilyenkor annyira szeretném elmondani neki, hogy már rég tönkretett, már nem számít, már vége. Most már csak helyrehozni tudja. Helyrehozni tudjuk. Együtt. De ha kimondanám amit gondolok, még jobban eltávolítanám magamtól. Sose tudnám felszabadítani abból a mélységes bűntudatból, amibe önmagát süllyeszti. Tudtam, hogy olyan választ kell adnom, ami nem sebzi meg, és amivel a lehető legkisebbet hazudok. Fel akartam oldozni a valós és a vélt bűnei alól. Egyszerűen vele akartam lenni.
- Még mindig nem érted? Ez a világ vége.
Próbáltam rámosolyogni, és szorosabbra fűztem az ujjaim a keze körül. Nem engedtem, hogy lefejtse magáról, egyszerűen elviselhetetlen lett volna, ha hagyom, hogy elengedjen. Talán megértette a tekintetemből, talán ő sem akart mást, de hirtelen, mintha eljött volna a megváltás, olyan hévvel kezdett a kezembe kapaszkodni, hogy ha akartam volna, se szabadulhattam volna tőle. És pont így volt jó. Így volt tökéletes. Ott állni törötten, sebekkel tele, egymás szemébe nézve, és kiszorítva egymás kezéből a vért... Pontosan tudtam, hogy így a jó. Így kell lennie. Így gyógyulunk. Mintha valami csodaszerrel kentek volna, elkezdtek hegedni a sebek. "
- Hol kéne lennem? És kivel?
Próbáltam visszafogni az előtörő hisztériát, és legalább a hangom szabályozni, de az első szavaim remegésével semmit se tudtam kezdeni. Nem akartam, hogy megint kezdődjön, hogy megint azokat a köröket fussuk, amiket már ezerszer bejártunk. Túlságosan ismert terep ez ahhoz, hogy ne rémüljek halálra tőle. Becsuktam a szemem egy pillanatra, próbáltam valahonnan összegyűjteni annyi erőt, ami a válaszának feldolgozásához kellhet.
- Nem tudom. Bárhol máshol. Messze innen. A világ végén...
Jézusom, tényleg elölről kezdi, csak ennyi suhant át a fejemen. Megint meg akar kímélni magától, mert az hiszi jobb nekem, ha nem tesz tönkre. Ilyenkor annyira szeretném elmondani neki, hogy már rég tönkretett, már nem számít, már vége. Most már csak helyrehozni tudja. Helyrehozni tudjuk. Együtt. De ha kimondanám amit gondolok, még jobban eltávolítanám magamtól. Sose tudnám felszabadítani abból a mélységes bűntudatból, amibe önmagát süllyeszti. Tudtam, hogy olyan választ kell adnom, ami nem sebzi meg, és amivel a lehető legkisebbet hazudok. Fel akartam oldozni a valós és a vélt bűnei alól. Egyszerűen vele akartam lenni.
- Még mindig nem érted? Ez a világ vége.
Próbáltam rámosolyogni, és szorosabbra fűztem az ujjaim a keze körül. Nem engedtem, hogy lefejtse magáról, egyszerűen elviselhetetlen lett volna, ha hagyom, hogy elengedjen. Talán megértette a tekintetemből, talán ő sem akart mást, de hirtelen, mintha eljött volna a megváltás, olyan hévvel kezdett a kezembe kapaszkodni, hogy ha akartam volna, se szabadulhattam volna tőle. És pont így volt jó. Így volt tökéletes. Ott állni törötten, sebekkel tele, egymás szemébe nézve, és kiszorítva egymás kezéből a vért... Pontosan tudtam, hogy így a jó. Így kell lennie. Így gyógyulunk. Mintha valami csodaszerrel kentek volna, elkezdtek hegedni a sebek. "
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése