Önzést tanulok

A tegnapi napot érdekesen zártam. Őszinte voltam Pével, aminek következtében úgy hagyott itt, mint macskát... Maximálisan megértem, valószínűleg hihetetlenül mértéktelenül szemét voltam vele a nagy őszinteség közepén, de még így is finomítottam a dolgokon. Még így is megválogattam a kegyetlen szavaim, és a lágy verziót kapta. Most mondanám, hogy aki nem tud úszni, az ne mássza meg a Kilimandzsárót, mert elüti a villamos, de nem mondom. Inkább azt tanácsolom, hogy aki nem bírja a kritikát, az ne akarja hallani. Gondolom most napokig, sőt hetekig nem fog szóba állni velem, és őrült nagy elkeseredésemben itt kéne, hogy zokogjak, azonban mégsem ezt teszem. Sőt. Elégedett vagyok. Nem azért, mert megbántottam valakit, és nem is azért, mert jó szemétnek lenni, egyszerűen azért, mert végre képes voltam arra, hogy kimondjak és ne elfojtsak dolgokat. Végre nem engem marnak belülről a gondolatok, hanem kijöttek onnan, felszabadultam, és nem kínzom magam azért, hogy másoknak könnyebb legyen. Nem arra vagyok tekintettel, hogy jajj csak XY-t meg ne bántsam, hanem magamra. Kezdek beletanulni az önzőségbe. És ez nálam azt hiszem pozitívum. Pé meg majd megbékél. Ha nem, akkor úgysem lett volna értelme tovább beszélnünk. Ha nem fogadja el az igazságot, és nem változtat dolgokon, akkor úgysem tudnám tolerálni őt, és ő sem engem, tehát ennek előbb utóbb mindenképpen be kellett volna következnie.