"Szívcsendzuhanás"

Ez meglepő volt most. És könnyebb mint hittem. Persze nyelek hozzá rendesen. És persze gyűlölöm, annyira gyűlölöm, hogy el nem tudom mondani, mert vele minden olyan természetes, 2 perc után elfelejtek mindent, és olyan mintha sose fájt volna, és csak áradna belőlem a szó, és csak hallgatnám őt. És egy idő után elmúlik a feszültség, meg a remegés, meg a düh, minden elmúlik mellette. Mintha erre lenne kódolva, hogy bennem elmulassza ezeket a dolgokat. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy 10 perccel azután, hogy arról beszél, búcsúlevél, és azért jött mert msnen talán egyszerűbb, teljes 10 perccel az után már nevetünk, és beszélünk, és marad. És ki kéne dobni, el kéne küldeni, rácsapni az msn-t, ott az X, megnyomni, gyorsan, fájdalommentesen. De nem megy. Képtelen vagyok. Mert telik meg vele a tüdőm, meg az érzéssel, hogy végre itt van, végre nincs feszültség, de ha közben arra gondolok mennyi feszültség jön még, mennyi lenyelnivaló, mennyi fájdalom, akkor előre rettegek. Aztán megállapodunk. Egy hónap. Én meg lebegek valami magzatvíznek tűnő dologban, és nyugodtabb vagyok, mint hetek óta bármikor, pedig most kéne csak igazán félnem és rettegnem. Most kéne remegni, sírni, ordítani, mert betettem a guillotine alá a fejem, mert nincs elég erőm eljönni onnan, ahol ilyen fényesek a pengék. Nincs erőm eljönni onnan, ahol otthon vagyok. És nincs erőm felállni, és azt mondani, hogy nem fog menni. Mert akarom, hogy menjen, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy most ezzel a döntéssel éppen elbaszom az életem. Mert nincs garancia, hogy el fogom tudni viselni. Nincs garancia, hogy nem fogok sírni, ordítani, őrjöngeni, hogy nem fogom bántani őt, vagy magamat. Nincs garancia, hogy képes leszek normális maradni. Nincs garancia, hogy nem kezdek önpusztításba megint, hogy ... Semmire sincs garancia. Még az 1 hónapra se. És még elmehet. Ő is. És akkor sokkal-sokkal rosszabb lesz, mert most fél pillanatra itt volt megint. Most fél pillanatra, egy örökkévalóságnak tűnő szemvillanásra megint én voltam én, és ő volt ő, és megint kerek volt a világ. Nekem pedig most ki kéne tépnem magamból ezt a pillanatot, és azonnal meg kéne mérgezni és leönteni benzinnel, felgyújtani, majd a hamvakat leönteni savval, és elásni. Ehelyett jó kertész vagyok, szeretgetem a pillanatot. És adok neki Substralt. Hagyom virágozni magamban. Nem kérdés. Most baszom el az életem.

"Isten óvja Amerikát."